6. fejezet - Keserű fájdalom

Azonnal felismerte a hang forrását, így valamelyest lecsillapodott pulzussal nézett szembe az előtte álló férfival. Brendon volt az, akit szemlátomást felvillanyozott hajdani gondozójának jövetele. Paul most hátrált egy lépést, majd kézjelekkel mutogatva próbálta felhívni a beteg figyelmét arra, hogy ha folytatja a kitörő lelkesedést, nagy bajba sodorhatja néhai gondozóját és önmagát egyaránt. Paul szemét még mindig az erős fény perzselte, ám még úgy is látta, ahogy Brendon halkan kuncogva nyugtázta barátjának pánikba esését.

- Nincsenek itt - mondta. Paul kérdőn tekintett rá, így beszélgetőtársa tovább folytatta: - Délben kezdik az ülést, és a többit. Délelőtt sosincsenek itt. Addig magunk vagyunk - Paul elcsodálkozott azon, hogy a férfi milyen könnyen tudta uralni a jelenléte miatt kiváltott kitörő örömét, s milyen értelmesen tudott választ adni a még fel sem tett kérdésére. Bár a jövevény nem tudta, kikről beszélt a beteg, mégis feltette a kérdést:

- Ezek szerint még durván másfél órán át lehetek itt úgy, hogy ne lássanak meg?

- Igen. Nem fáj a szemed? - érdeklődött, hiszen valószínűleg észrevette az előtte álló ember minduntalan kibuggyanó könnycseppjeit, melyek aztán patakokban csorogtak le az arcán.

- Dehogynem. Már nem sokáig bírom - vágta rá. Brendon előhúzott a zsebéből egy fekete kendőt, s bekötötte vele barátjának szemét. Paul értetlenül várta a magyarázatot, mely nem maradt el:

- Mindenhol ilyen erős fény van, úgyhogy mindenki ilyet hord. Loptam párat, mert egy kicsit megfáztam, és nincs zsepim - akármennyire is jól esett a néhai igazgató szemének a sötétség, a beteg utóbbi mondatát hallván legszívesebben letépte volna fejéről a kapott kendőt.

- Te jó ég! Mondd, hogy ebbe még nem fújtad bele az orrod! - Brendon elnevette magát, majd így szólt:

- Ebbe még nem, csak akartam. De ha szeretnéd, tudok adni használtat is.

- Nem, köszi. Kérlek, most válaszolj egy kérdésemre: hol vannak a többiek?

- Hát, ők a hálórészlegen vannak. Talán beszélgetnek.

- Oké. Akkor most biztosan csak magunk vagyunk itt?

- Azt hiszem, igen.

- Csak azt hiszed? Brendon, komolyan kérdeztem! Mi folyik itt? Mondj el mindent! - ahogy az utolsó hang is elhagyta a torkát, bekövetkezett a legnagyobb félelme: hangos neszre lett figyelmes a főbejárat irányából. - Segíts! - sziszegte rémülten. Érezte, ahogy egykori betegén elhatalmasodott a kétségbeesés, mégis pillanatokon belül észlelte azt is, hogy egy lepel borult a testére, mely teljes mértékben beterítette őt. A köntös csuklyáját Brendon a fejébe húzta, majd a ruhadarab alatt megbújó Paul lélegzetvisszafojtva hallgatta, ahogy megannyi ember lepte el a helyiséget.

- Viselkedj normálisan! - súgta oda neki valamikori betege, majd karon ragadta. Paul érezte, ahogy a bősz duruzsolást folytató érkezők egyre beljebb kerülnek a nagy helyiségbe, melyet az intézmény működése idejében társalkodóként használtak.

- Nézzenek oda, milyen buzgó valaki! - ütötte meg a fülét egy számára idegen hang, majd az ismeretlen személy vállon veregette Pault. - Csak délben kell átöltözni, te mégis már így feszítesz itt. Jó példát mutatsz a többieknek, gratulálok! - dicsérték meg, majd a nyüzsgő alapzaj között fokozatosan elhalkuló léptek zaját hallotta. Paul minden erejével küzdött azért, hogy az idegenek még véletlenül se hallják meg szívének heves kalapálását. Minden jel arra utalt, hogy e törekvése sikeres volt, hiszen a továbbiakban egy ember se lépett oda hozzá.

A kitartóan belé karoló Brendon most vezetni kezdte őt.

- Szólj, ha tudunk majd beszélni pár szót! - kérte tőle Paul egészen halkan. A beteg válaszul csak megrándította Paul karjára fonódott ujjait.

A néhai igazgatónak a fejében volt az épület alaprajza, így nagyjából tudta, merre járhattak: egyenesen a férfiak hálórészlege felé tartottak.

Rövid idő után hallani vélte a háta mögött csendesen becsukódó szobaajtót. Ezt követően valaki egy határozott mozdulattal lerántotta róla a csuklyát, aztán a kendőt.

Bár a szeme épp kezdte kiheverni az őt ért sokkhatást, most mégis újból könny szökött bele, viszont immáron nem a fájdalomtól, hanem a rázúduló érzelmek záporától. Maga előtt látta ugyanis mind a harminc barátját, kik örömtől repesve a nyakába borultak. Paul tartott attól, hogy ujjongásuk nesszel fog járni, mégis pozitívan kellett csalódnia: a betegek olyannyira tisztában voltak a hangoskodás lehetséges következményével, hogy egy pisszenést sem engedtek meg maguknak. Valaha volt gondozójuk hagyta, hogy a harminc fő egyszerre szorongassa őt. Széles mosollyal az arcán nyugtázta azon tényt is, hogy Lily megsebesített lábát egy járógipsz fedte, valamint hogy a többieknek sem esett különösebb bántódásuk azóta, mióta utoljára látták egymást.

- Mi folyik itt? - tátogta abban reménykedve, hogy valaki közülük tud szájról olvasni. Néma kérdését követően Ryan utat tört magának, és egy szoros ölelésben részesítette a bátyjaként szeretett férfit. Paul viszonozta az üdvözlést, majd választ várva kíváncsian fürkésző tekintettel pislogott rá. Ryan kisvártatva elfojtott, suttogó hangon így szólt:

- Elraboltak minket. Nem szeretnek minket. Nem engednek ki minket - arca szemlátomást rázkódott az indulattól és a kétségbeeséstől. Paul igyekezett megőrizni a hidegvérét, hogy az egykori ápoltak még véletlenül se rémüljenek meg jobban.

- Meg tudjátok mondani, kik ők? - válaszként egyöntetű fejcsóválás érkezett. - És van ötletetek, hogy mitévő legyek most? - ugyancsak fejrázás. Paul nem adta fel, tovább kérdezősködött: - Ha a fejembe húzom a köntös csuklyáját és felveszem a kendőt, nem fogok lebukni, ugye?

- Akkor nem. Minden délben fel kell vennünk a miénket is, és hagyni, hogy azt csináljanak velünk, amit akarnak - felelte Karen.

- Rendben, akkor én is beolvadok - döntötte el a férfi mit sem törődve azzal, hogy szavainak hangereje fokozatosan növekedni látszott. Kijelentésére néma fészkelődés vette kezdetét a hallgatóság között.

- Miért nem viszel inkább ki minket innen ahelyett, hogy te is velünk együtt szenvedsz? - érdeklődött Ruth.

- Először rá kell jönnöm, mi történik itt.

- Ruth, ne legyél ostoba! Innen csak akkor szabadulunk ki, ha felég a ház - intette rendre a nőt Ryan. Paul gyomra összeszorult, majd az időközben elkolbászoló beteg felé lépett, hogy mélyen a szemébe nézzen.

- Ezt azonnal verd ki a fejedből! A saját, szép emlékekkel teli otthonunkat nem bántjuk! Értve vagyok? - a beteg fülét amint megütötték a szidalmazó hangvételű mondatok, a boldogságtól sugárzó arckifejezése úgy csapott át megszeppent, zokogás határán álló grimasszá.

- Ne haragudj, ne haragudj! - fakadt ki csendes siránkozásban. Egykori gondozójának eltartott egy darabig, míg a kisfiú módjára viselkedő férfit rendre bírta. Mikor lenyugodtak a kedélyek, Paul megpróbált volna bővebb tájékoztatást kérni, azonban erre már nem maradt lehetősége, hiszen a társalgóba felszerelt nagy gong üvöltő hangja töltötte be az egész házat. A férfiak hálórészlegén tartózkodók egytől egyig megrezzentek. Az égbe szökött pulzusú Paul kétségbeesetten tekintett barátaira. Ők csodával határos módon pillanatok alatt úrrá lettek ijedtségükön: magukra kapták a saját, hófehér köntösüket és szemkötőjüket, s egyszerre vonultak a harangszó irányába. Paul rémülten nézte, amint a tömeg kihömpölygött a hatalmas térrel bíró, ágyakkal telezsúfolt hálószobából, úgy, hogy tökéletesen megfeledkeztek róla. A helyiségben most egyedül Ryan maradt, aki a szégyentől elfehéredett arccal, kitartóan feszített mellette.

- Segítesz nekem? - súgta neki Paul. A beteg kissé felbátorodva, vigyorogva hevesen bólogatott, majd álltában előre-hátra dülöngélni kezdett.

- Csináld azt, amit mi! Akkor nem lesz baj! - azzal a saját szemére illesztette a fekete kendőjét, s felvette a földről a már agyontaposott, koszos köpenyt. - Érjük utol a többieket! - szemlátomást mélyen megtisztelőnek érezte, hogy most fordult a kocka, s neki kellett útbaigazítást adnia azon embernek, akinek eddig itta minden szavát. Paul érezte a beteg felfokozott hangulatát, így megkérte, hogy csillapodjon le egy parányit, nehogy feltűnést keltsen.

A vakon közlekedés egészen esetlenül ment neki, ám annyi megrázkódtatás érte a szemét, hogy örült a különös szokásnak, azaz a szemkötő viselésének. Nem értette, miért volt az egész épületben kegyetlenül nagy, vakító fényáradat, és mi értelme volt annak úgy, ha kendővel takarják el a szemüket. Bár furdalta a kíváncsiság, úgy gondolta, olyan sok megválaszolatlan kérdés lógott a levegőben, hogy legutoljára e kételyre fogja megkeresni a választ.

A kifejezetten hosszú folyosó végében tömörültek a bekötött szemű, csuklyás betegek, Paullal együtt. A néhai intézetigazgató érezte, ahogy az őt közrefogó két barátjának válla egészen erősen összeért a sajátjával. Ennek oka az volt, hogy egy számára idegen ember terelgette a csapat tagjait egyre közelebb egymáshoz, akár csak egy pásztorkutya a birkanyájat.

A zúgolódást egy velőtrázó férfihang szelte ketté. Paul lélegzetvisszafojtva hallgatta, amit a beszélő mondott:

- A mai nap célja, hogy megerősítsük magunkban az érzést. Erre egy különleges játék lesz segítségünkre. Megkérlek benneteket, hogy ahogy azt már megtanultuk, csakis földre szegezett tekintettel közlekedjünk, ügyelve arra, hogy a csuklyában szinte elvesszen a fejünk! Muszáj kizárni a külvilágot ahhoz, hogy befelé tekinthessünk. Rendben, most hajtsa le mindenki a fejét, és csomózza ki a kendőjét a fején! Az elmefogyatékosok mindenképp hagyják magukon, ez nagyon fontos! Híveim, ne nézzetek egymásra, s ne engedjétek, hogy bármiféle érzelem kezdjen el éledni bennetek! - "Mi a fene ez?", hökkent meg Paul. Élt a gyanúperrel, hogy egy szekta vert tanyát a tébolyda területén.

- Kezdd el, kezdd már el! - hajtogatta Paul mellett álló Ryan, aki reszketett, mint a nyárfalevél. Paul megérintette a beteg karját, és egy bátorító szorításban részesítette társát. Eszméletlenül sajnálta a kiszolgáltatott barátait, kik majd' kiugrottak a bőrükből, amikor meglátták őt - hiszen úgy vélték, Paul majd megszabadítja őket az ijesztő betolakodóktól.

Az egykori gondozónak nem volt sok ideje töprengeni, hiszen a szószóló ismét megszólalt:

- Most megkérem a betegeket, hogy sorakozzanak fel szorosan a fal mentén! - a parancsot egy szempillantás alatt teljesítették a megszólítottak, mely Paul legnagyobb meglepetésére szolgált - ugyanis az ő tébolyda-béli pályafutása során egyetlen alkalommal sem tanúsítottak az érintettek ilyen fokú engedelmességet.

A feszültséget egyre kifejezettebben lehetett tapintani a levegőben. Ryan zihálása fokozódott, Karen olyannyira beleharapott az ajkába, hogy azok egészen kifehéredtek, Lily pedig megszeppenve, görcsbe rándult arcizmokkal pityeregni kezdett. A vezető kisvártatva folytatta:

- A mai feladat egy alapfeladatnak tekinthető, melyet ha pontosan végre tud hajtani a játékos, közelebb kerülhet a célunkhoz  - mennydörögte negédesen. Paul legszívesebben felszegett fejjel rákérdezett volna, hogy mégis mit takar az a bizonyos ködbe burkolt "cél" fogalma. Volt egy olyan érzése, hogy még a híveknek sem adtak tájékoztatást e téren. A szónok vett egy mély levegőt, és tovább beszélt: - És most halljuk a feladatot: a folyosót egy kis játszótérré változtattuk. Ma is egy vérre menő játékot fogunk játszani - Paul teste e mondatra vadul kalapáló szívveréssel válaszolt, s egyúttal a levegőben érezte a nyomasztó feszültséget. - Az első sorokban állók láthatják, hogy összesen húsz, libasorba rendeződött, felfegyverzett társunk várja a játékban résztvevőket. A lényeg, hogy a helyiség egyik pontjából a másikba jusson a játékos, bármi áron. Megkérlek titeket, harcolni vágyó játékos kedvűek, hogy ne szegje kedvetek egy apró kis karcolás vagy elbotlás! Törjetek előre, és csak az számítson, hogy végrehajtsátok a feladatot! A próba során forduljatok magatokba, és juttassátok felszínre a benső erőtöket! - hosszabb hatásszünet beálltát követően folytatta: - A betegekhez szólok most: próbáljátok minél inkább önmagatokat adni, de persze úgy, hogy ne zavarjátok a játékosokat! - Paul most erősen összpontosított arra, hogy csuklyája tökéletesen beárnyékolja az arcát, hiszen kendőjét fél perccel azelőtt sikerült titokban leszednie a fejéről, és a zsebébe rejtenie azt. Amint minden beteg a kijelölt helyre húzódott, az egykori intézetigazgató látni vélte a leendő csatateret: a hatalmas helyiség teljes egészét felhasználva, a vezető által említett húsz, harcra kész személy egy hosszanti sorba rendeződve, egymástól öt méterre helyezkedett el. Bár a vakító fénytől Paul nem sokat látott, a felfegyverzett embereket egy röpke időre sikerült megpillantania: testüket díszes, testhez simuló fémruha takarta. Meglepetten vette tudomásul, hogy a férfiak mellett nők, sőt, még gyerekek is voltak, teljes mértékben felvértezve. Kezükben lándzsát, buzogányt, kardot, valamint íjat tartottak, magabiztosan a velük szembeálló, kígyózó sor legelső tagjára szegezve. Paul nem értette, mire ment ki a játék: a betegeket úgy tűnt, nem kívánták bevonni a harcba, hiszen akkor beállították volna őket a hívők közé, nem pedig megkérték volna őket, hogy vonuljanak félre. Biztosan tudta azt is, hogy a némaságba burkolózó idegenek egy és ugyanazon személyek voltak, akik a szombati koncerten egészen kétségbeejtően viselkedtek.

- Mindenki elhelyezkedett? Rendben, akkor kezdhetjük! Még csak annyit hadd mondjak a tébolyultaknak, hogy akik még nem vették volna fel a szemkötőt, most tegyék meg! A küzdelem során a lehető legerősebben gondoljatok a bennetek lakozó őrültre, az Újra Vágyók pedig minden erejükkel igyekezzenek átjutni az akadályokon! - harsogta. Paul sebesen a fejére kötötte a kendőt, majd igyekezett úgy tenni, mintha megigazította volna azt. Az igazság viszont azt volt, hogy ujjával az eleve feslő szöveten két apró lyukat vájt, hogy azon még ha nem is tökéletesen, de valamelyest kilásson.

Rövidesen kezdetét vette a harc. Paul és a körülötte csoportosuló barátai feszülten figyelték a kanyargós sor legelső tagját, aki a vezető visszaszámlálásának végére megindult: az ő szemén már nem volt kendő, így bár minden bizonnyal az erőteljes fénytől elvakultan, de látta, ahogy az első harcos a buzogányával felé támadt. A fiatal, talán huszonéves férfi fürgén kitért a lendületes sújtás elől, majd a következőt egy guggolással sikerült elhárítania. E tettével elérte, hogy ellenfele kizökkenjen az egyensúlyából. A játékos kihasználva a hirtelen jött helyzeti előnyét, hasba rúgta a fegyverest, aki ezáltal hangos robajjal elvágódott a földön. Az életéért küzdő játékos kicsavarta a buzogányt a fájdalomtól feljajdult ellenfél kezéből, majd nehézkesen a magasba lendítette, s lesújtott a földön fekvő, ziháló személyre. Csodával határos módon a fegyver nem ért célba: az abból kiálló tűhegyes szegek csupán a nyaka melletti parkettába vájódtak bele. Paul rezzenéstelen arccal nézte végig, ahogy a játékos tovább lépkedett, hogy a következő fegyvert viselő ember területét szerezze meg, akár az élete árán is: a következő ellensége több mint valószínű, hogy egy kisgyermek volt, aki nem lehetett több nyolc évesnél. Paulnak a tudattól elszorult a gyomra, s megrándult az ajka, de egy szóval sem tiltakozott, nehogy felfedje magát a különösen viselkedő szekta előtt. Bízott benne, hogy a felnőtteknek van annyi eszük, hogy nem kóstoltatják meg a halál ízét egy kiskorúval.

A gyermek kezében egy íj volt, melyet már akkor lövésre készen szegezett a leendő áldozatra, amikor az még csak a földre kényszerítette az első harcost. Most nyelve hegyét kidugva célzott a játékosra, majd elengedve az íj húrját, lőtt. A fiatal férfi a felé rohanó nyíl elől odébb szökkent, majd a kisgyermek háta mögé lépett, s kigáncsolta őt. Paul alig hallhatóan fellélegzett, amikor a csatát nyert személy ahelyett, hogy megtorolta volna a rá irányított fegyver által keltett elviselhetetlen félelmet, inkább a következő fegyvert viselő személy felé közeledett. Ő már egy kimondottan magas, amazon testalkatú nő volt, kinek kezében egy kard lapult. A játékos még a közelébe sem ért, ő már a levegőbe sújtott az eszközzel. Paul szeme kerekre tágult, amikor realizálódott benne a nő ereje: úgy bánt a vagy tíz kilót nyomó, jókora karddal, mintha az csak egy fából készült gyerekjáték lett volna. A játékos a tüdejét kiköpve érkezett meg az amazon elé. Annak ellenére, hogy két rövid, de annál erőt próbálóbb küzdelmen túl volt már, egész ügyesen sikerült kivédenie a csapásokat. Fél percig bírta szusszal, ám egyszer csak összerogyott a fáradtságtól. A nagydarab, izmos nő nem kegyelmezett: egy jól irányzott szúrással szíven szúrta a férfit. A sérült felordítva terült el a padlón, kezét szorosan a mellkasán áthatoló kard környékére szorítva. A játékoson sebet ejtő és azzal együtt őt halálba is küldő nő most egy rántással kihúzta a férfiből a fegyverét, majd diadalittasan a levegőbe bokszolt. Paul legszívesebben a halotthoz rohant volna, de nem tette, hiszen tudta, hogy annak szívét egy nagy kard borotvaéles pengéje döfte át, így az újraéleszthetőségének esélye egyenlő a nullával. Ráadásul, ha felfedi magát, több mint valószínű, hogy ő maga is hasonló sorsra jutna, mint a már élők sorából eltávozó, hősiesen küzdő ember, kit most a vezér parancsára két, sorból kiváló személy húzott ki a folyosóról az előtérre. Paul elmerengett a kacskaringós vércsíkra meredve, majd amikor a sorban következő személy kezdett el harcot vívni az életéért, a szeme elé táruló eseményre koncentrált. A most harcoló egyén szintén egy férfi volt: alacsonyabb és tömzsibb termete volt a többiekhez képest, valamint szemlátomást sokkal döcögősebben és esetlenebbül is közlekedett. Az intézet néhai igazgatója úgy gondolta, hogy a harcoló rossz állapotának oka az előző napokban, hasonló szituációban szerzett sérülése lehetett.

A küzdő minden bizonnyal indulattól feltüzelt lelkiállapotában volt, melyet mi sem bizonyított jobban, mint a megállás nélküli hörgése és káromkodása. Kidolgozott taktikával cselezte ki a buzogányos férfit, s ámulatba ejtő sebességgel szerezte meg tőle a fegyvert. Ezután egy másodperc törtrésze alatt csapott le az ellenség fejére, ki menten elájult az óriási ütés hatására. A kisfiúban bár nem tett kárt, de őt is pillanatok alatt ártalmatlanította. Amikor az amazon előtt termett - aki felemelte a vérrel szennyezett kardot -, Paul akkor jutott el arra a pontra, hogy inkább behunyt szemmel és lehajtott fejjel kívánja kivárni a küzdelem végét: a férfi egész ügyesnek bizonyult, így lehetséges volt, hogy mind a húsz felfegyverzett emberrel képes lesz harcolni, melyet Paul nem kívánt végignézni. Ujjaival most megkereste a reszkető és ziháló Ryan karját, hogy bátorítóan megragadja.

Eltelt negyed óra, mely során a harcos végigszáguldott mind a húsz, különböző fegyvereket viselő személyek között, kiket egytől egyig legyőzött. Miután megszerezte az utolsó állomást is, már nem volt képes tovább talpon maradni: menten megbicsaklott a lába, és összerogyott. Az égvilágon senki sem sietett a segítségére: szusszant egy hosszat, majd az izzadságtól átázott ruhájában, remegő izmokkal sétált ki az előtérbe. Kisvártatva a vezető érdes hangja oszlatta el a helyiséget kitöltő keserű félelmet:

- Mint ahogy azt látjátok, a második játékos szerencsésebbnek bizonyult, mint az első. A győztes átérezhette az érzést, és kopogtathatott a célunk ajtaján. Sajnos az első játékos személyében történt egy kis járulékos veszteségünk, de az ilyenekre már megtanultunk felkészülni. Bele kell törődnünk abba, hogy nem mindannyiunk kész átlépni a csodába. Nos, folytatódjon hát a csata! - azzal a soron következő harmadik személy lépett elő, ki minden bizonnyal elérte már az aggkort is. A törékeny, megfáradt testén úgy lógott a fehér köpeny, mint egy madárijesztő vázára terített ruha. Paul rémülten vette tudomásul, hogy az idős úr szemét fekete kendő fedte, mely az előző két harcot elnézve egyet jelentett a biztos halállal. Ryan is minden bizonnyal a játékosra tekintett hanyagul felrakott szemfedőjén keresztül, ugyanis egy egészen halk nyüszítést hallatott. Karen és Ruth sem tette másképp: mindketten felsikkantottak annak tudatától, hogy ismét egy haláleset szemtanújává válnak.

Bár mindenkit mélyen megérintett a bekötött szemű, biztos halálba rohanó személy látványa, leginkább mégis Brendon küzdött az érzelmeivel. Paul a háta mögött álló férfire tekintett, majd ezt suttogta:

- Jól vagy? - barátja a nyakába lógó kendőt morzsolgatva, könnyes szemmel bámult vissza kérdezőjére, majd így szólt:

- Nem,  egy cseppet sem. Ő a papám - a választól Paulnak tátva maradt a szája.

- Atya ég! Ez biztos?

- Sajnos igen. És végig fogja nézni a halálát - válaszolta a megszólított helyett a vezető, aki - Paul most vette csak észre - közvetlenül előtte állt. A jócskán megtermett, hosszú kecskeszakállal rendelkező férfi bordó köpenyt és vastag talpú, fekete cipőt viselt. Az arcára nézvén Pault az émelygés fojtogató érzése kerítette hatalmába, ugyanis  a homloka tetejétől egészen az álla csúcsáig egy kimondottan vastag és mély heg húzódott. Minden jel arra utalt, hogy valaha egy műtéten esett át, hiszen arca egyik féltekén lévő bőr sokkal világosabb volt, mint a másikon: valószínűsíthető volt, hogy arcának egy részét, a mostanihoz hasonló, vérre menő játék alkalmával sikerült elvesztenie, melyet a sebészeknek nem sikerült a saját bőrével pótolniuk. Most a tébolyda egykori igazgatója farkasszemet nézett a szekta vezetőjével. Paul még életében nem látta az ijesztő külsővel rendelkező, pocakos, középkorának javában lévő férfit, így bízott benne, hogy őt sem fogja megismerni a vezér. Félő volt, hogy lerántja szeméről a kendőt, és netalántán azonosítani is fogja őt, hiszen ki nem ismerné a betegek egyetlen védelmezőjét.

A vezető olyan közel hajolt hozzá, hogy Paul érezni vélte a hűvös leheletét. Óráknak tűnő, hosszú másodpercek következtek ezután, mely során az idegen férfi kitartóan meredt a tekintetét álló, fehér köntöst viselő férfire. Paul lelke mélyén ádáz háború dúlt, ám kitartóan összpontosított arra, hogy kifelé abból semmit se mutasson.

- Azta - nyögött fel Ryan, amikor a vezető megszakította a merev bámulását, ellépett Paul elől, hátrálni kezdett, majd a terem szélén lévő pódiumra ugrott. Mikor már két lábbal állt a fa deszkákon, ezt harsogta:

- A következő versenyző voltaképp egy haldokló egyén, aki a tisztulás reményében próbálja kivédeni a támadók csapásait. Kezdődjön hát a móka! Felkészülni! Vigyázz! Rajt! - beszéde végeztével hangjának foszlányai tovább csengtek a jelenlévők fülében. Az idős, imbolygó járású férfi megindult előre, majd az egyik lába véletlenül kigáncsolta a másikat. Ezt követően hangos reccsenés hallatszott, mely minden bizonnyal egy combnyak feszélyező roppanásának hangja lehetett. Az idős úr feljajdult fájdalmában, majd keserves nyöszörgésbe kezdett. Mivel esése következtében a feje az első, területét élete árán is megvédeni kívánó harcos lábfejére került, a fegyvert birtokló készen állt arra, hogy egy jól irányzott lendítést követően egyenesen az áldozat koponyáját törje ketté. Ekkor tört ki Brendon a feszélyezett, nyárfalevélként reszkető csapatból, hogy hőn szeretett és tisztelt nagyapja segítségére siessen.

- Nem! Őt nem engedem! - hörögte fékevesztetten. Paul látni vélte, ahogy Brendon kirohanására a szekta vezetője felemelte az egyik karját, hogy egy hangosat csettintsen. Cselekedetére válaszul két, erős testalkatú férfi termett a beteg mellett, hogy visszatántorítsák őt. Paul nem kívánt végignézni további két személy halálát - főleg, hogy az egyik ember egy agymosott, magatehetetlen agg férfi, a másik pedig a barátja volt - ezért kikelve magából egy szempillantás alatt a már javában dulakodók között termett. A szöges buzogány őt is eltalálta az oldalán, ám magával mit sem törődve, a törött csontú úrhoz kapott, hogy felsegítse őt, s fedezékbe vonuljon vele. Brendon annak ellenére, hogy a pánikba esés kellős közepén volt, rögvest megértette, hogyan működjön együtt valaha volt gondozójával: körmeit belemélyesztette a fegyveres nyakába, s a már oly sok kínt okozó buzogányt tartó kezét egy erős harapással ajándékozta meg. Paul - aki minden erejével azon volt, hogy a sérültet a hónaljánál fogva távolabb vezesse a csatatértől - a szeme sarkából látni vélte, hogy a veszett kutyákat is meghazudtoló, mélyreható harapás következményeként Brendon két fogát is elveszítette. Most ismételten egy elviselhetetlenül nyilalló fájdalom vonta el a figyelmét a karjaiban tartott sérült mentéséről. A combjára kapta a tekintetét: sikerült megpillantania egy momentumot, melyet biztosra vett, hogy az idők végezetéig az emlékezetébe fog vésődni. A pillanatot, mely során a buzogány két, csaknem tíz centiméteres, vészesen éles tüskéje átszúrta a farmerját, hogy a húsába vájódjon, majd a szédítő fájdalmat keltő eszköz feje egy óvatlan pillanatban irányt váltson, hogy végezetül apró cafatokat tépjen ki az izmából. Ezután a félelmetes tárgy kisebb kilengéseket követően, függőleges helyzetben pihent meg a tulajdonosa kezében. Paul csikorgó fogakkal tette meg a fél métert, mely ahhoz kellett, hogy kilépjenek a harcos területéről. Mikor ez megtörtént, keserves sóhajtással térdre rogyott, majd a harcoló barátja felé tekintett. Látni vélte, ahogy a férfi haragtól ellilult fejjel ott ütötte a már földre kényszerített izmos férfit, ahol csak érte. Közben érthetetlen szavakat kántált magában, mely Paul szerint a beteg által olyannyira kedvelt filozófusok bemagolt tanításai voltak. Most az ismeretlen fegyverviselőnek sikerült ellöknie a beteget, mely következtében a férfi csattanó hanggal vágódott el a terem jéghideg kövén. Az volt a szerencséje, hogy rokonához és annak megmentőjéhez hasonlóan neki is a védeni kívánt területen kívülre sikerült kerülnie, így további nyilalló fájdalmaktól és erőteljes ütésektől egyikkőjüknek sem kellett tartaniuk.

- Nagyapa, miért csináltad ezt? - fakadt ki Brendon, azzal jó néhány sebtől vérezve, földre koppanó térdekkel egy magasságba ereszkedett az öregúrral. Később szeretett rokona falfehér fejét az ölében tartva figyelte, ahogy Paul visszarohant a hálórészleg előterébe, egyenesen az ott kihelyezett vezetékes telefonok egyikéhez. Tüstént tárcsázta a mentőket, s mit sem törődött azzal, hogy tettét sokszorosan meg fogják torolni a szekta tagjai. A telefon túlsó oldalán egy vékony, női hang szólalt meg:

- Üdvözlöm, itt a mentő szolgálat. Miben segíthetek?

- Paul Holt vagyok. Egy idős ember csonttörése miatt hívnék mentőt, valamint egy halálesetet szeretnék bejelenteni. Továbbá egy kimerültség miatti összeesés és buzogány által szerzett mély sebek ellátására is szükség lenne - hadarta a sérültek jajgatásának kereszttüzében, miközben fél szemmel a némán bámuló szekta tagjaira sandított. Most az adatokat felvevő, talán szánt szándékkal nyugodt hangnemű hölgy vette át a szót:

- Rendben. Egy helyszínt mondjon, kérem! - Paul mély levegőt vett, s már meg is formálta az első szót, ám azt kiejteni a száján már nem tudta, mivel a vonal egyik pillanatról a másikra megszakadt. Zavartan tekintett körbe, s látta, hogy a vezető csípőre tett kézzel magasodott felette. Az eredendően is vérfagyasztó szeme szikrákat szórt, lába pedig türelmetlenül dobolt a kövön.

- A vezetéket elvágtuk, úgyhogy kár a gőzért - jelentette ki ridegen. Ezt követően lehajolt Paulhoz, s egy erős és fájdalmas rántással megszabadította a szemét a kendőtől. Ennek hatására érzékszerve újból az erős fény szinte maró hatásától szenvedhetett. Paul türelmesen várta a következményeket.

- Micsoda egy hangulatromboló vagy - mondta a vezér, miközben válla rázkódott a nevetéstől. Hogy mely gondolata volt nevetséges számára, azt Paul a következő másodpercben megtudta, mikor azt tettekben is kifejezésre juttatta: szemmel láthatóan piszokkal szennyezett ujját az intézet hajdani igazgatójának egyik legnagyobb, a buzogány tüskéi által keltett sérülésébe mélyesztette. Mikor aztán elérte a csontot, hosszú körömmel végződő ujjával minduntalan a csonthártyáját kapargatta. Az ezt elszenvedő férfi felordított fájdalmában, s a maradék erejével sikerült ellöknie az idegen kezét magától.

- Kik vagytok? - tette fel a kérdést tegeződve, hiszen a férfi nem sokkal lehetett idősebb nála. A férfi szája mosolyra görbült.

- Még nem mondhatom el neked, Paul.

- Ismerjük egymást?

- Csak mi téged. De tapintatlan vagyok, még be sem mutatkoztam: Logan vagyok. Örülök, hogy végre ide tévedtél. Már azt hittük, soha nem láthatunk köreinkben. Óh, mielőtt még elfelejteném: egész hallgatható muzsikát csináltatok hétvégén.

- Mit akarsz tőlem és a betegeimtől?

- Később mindenre fény derül, de most elégedj meg annyival, hogy szükségünk van rátok. Azt hittem, önfeláldozó ember vagy, erre meg csúnyán keresztbe teszel nekünk - morfondírozott félhangosan, mintha a folyosón nem lett volna egy halott sem, s alapvetően a teremben egy személy sem szenvedett volna a sérüléseitől.

- Azonnal mentőt kell hívni! - jelentette ki Paul ellentmondást nem tűrve. Brendon kétségbeesve helyeselt, miközben ölében tartotta a vagy kilencven éves nagyapját.

- Hívjunk mentőt! Hívjunk mentőt! - szállt be a szóváltásba Ryan, aki időközben Paul mellé lépett. Gondozója nem szívesen vette tudomásul, hogy a betegnek olyan közelről kellett látnia az utolsó harc borzalmas következményeit, de nem volt mit tenni. A vezető figyelmen kívül hagyta Ryan kántálását, ám amikor már vagy ötvenszer elmondta ugyanazt a kérést, elvesztette a türelmét, és feladta:

- Jó, legyen így! Döntsön az elmebeteg! Fiúk, vigyétek a két elesettet és a hullát a kórházba! - Paul legszívesebben felképelte volna a cinikusan viselkedő férfit, ám valami azt súgta neki, hogy ne tegye.

Úgy is lett, ahogy a vezető parancsolta: a két, nagydarab, köpenyt viselő, kopasz férfi felnyalábolta az említett személyeket, majd távoztak. Paul és a harminc beteg földbe gyökerezett lábbal állt egy helyben, egy árva szó nélkül.

A teremre hosszú perceken keresztül mázsás súlyú csendesség nehezedett, mely során Paul a mély, szennyezett sérülései okozta éktelen fájdalom elviselésének taktikáját igyekezett kitervelni. Célul tűzte ki ugyanis azt, hogy ameddig csak lehet, az elmegyógyintézetben marad, hogy kimenekíthesse a barátait. Tudta, hogy még egy vérre menő harcot nem lennének képesek végigszenvedni.

- Most, hogy engedelmeskedtünk nektek, és kórházba vittük a pajtásaitokat, folytatjuk a napi feladatunkat - mondta ezt a vezető úgy, hogy szűk pupillájával minduntalan Pault bámulta. Mondatának befejeztével kiegyenesített háttal a követőihez szólt: - Mindenki keressen magának egy őrültet! Háromszor annyian vagyunk, mint ők, ezért egy tébolyultra három ember jut. Ha megvagytok, további utasításokkal foglak titeket ellátni.

- Nem lát el maga senkit semmilyen utasítással! - förmedt rá Paul. Elfeledkezve nyilalló fájdalmáról, felkapta a földről a vérrel szennyezett buzogányt, s bár erőtlenül, de Loganre szegezte.

- Ó, csakugyan? - terült szét a vezér arcán a gúnyos vigyor. - Fiúk, munkára! - amint megszólított tagokhoz eljutott az utasítás, határozott léptekkel megindultak az ellenszegülő felé. Paulnak sem kellett több: a betegei felé kapta a fejét, kik most egytől egyig levetett szemvédővel, megszeppenve kísérték figyelemmel az eseményeket. Valaha volt ápolójuk nem várta meg, amíg a  kidobó emberekként funkcionáló monstrumok elkapják őt, ezért sérülései okozta fájdalma végett sajgó fejjel rohant feléjük a többi beteg felé úgy, hogy kezével Brendont húzta maga után.

- Le kell innen lépnünk! - kiáltotta nekik annak ellenére, hogy már bőven hallótávolságban voltak egymástól. Brendon és Ryan engedelmesen követték őt, viszont a többiek egy tapodtat sem mozdultak. Ábrázatukban a félelem és a kín ötvöződött. Paul összevonta a szemöldökét, amikor észrevette, hogy az előttük feszengő betegek nem őt és két oldalán hűségesen álldogáló betegtársaikat nézték, hanem egykori gondozójuk nyakát. Pault különös érzés kerítette hatalmába, mely arra késztette őt, hogy lessen át a saját válla fölött. Felordított rémültében, amikor a szeme előtt egy szokásosnál is nagyobb fecskendő volt, zavarba ejtően nagy és vastag tűvel ellátva. A tárgyat a szekta vezetője őrült sebességgel irányította az ütőere felé. Paulnak már nem maradt ideje kiütni a kezéből az eszközt, így azonnal meg is történt az, melyre fél másodperccel azelőtt egyáltalán nem számított: egy nyilalló fájdalmat érzett, majd amint a fecskendőben levő anyagot az erébe juttatták, érezte, hogy az égetni kezdte a testét. Ahogy a vérkeringése révén fokozatosan messzebb jutott az ismeretlen folyadék, úgy döbbent rá, hogy elveszítette az irányítást a teste felett. Szeme kifordult a medrében, hallása eltompult, és már azt is alig érzékelte, amikor egy erős kar ragadta meg a testét. Később aztán félkómás állapotában lerázott magáról egy ismeretlen, feltehetően segítő szándékú személyt, majd az emlékezetében még felelevenített kijárat irányába vette az útját. Tántorogva tette meg a nehézkes lépteket, ám amikor a mérgező anyag az agyába ért, elveszítette az egyensúlyát, és orra bukott. A jéghideg padló valósággal megfagyasztotta a testét. Bármennyire akart gondolkodni, nem volt rá képes, vészesen lassan dobbanó szíve és lomha lélegzetvételei miatt pedig egy külső szemlélő jogosan hihette azt, hogy eltávozott az élők sorából. Mikor a kábszer teljes egészében átvette az irányítást a teste felett, már az ujját sem bírta megmozdítani. Lebénult. Most halk, monoton zúgás ölelte körbe, melyet a mozdulatlanság és a tehetetlenség frusztráló fojtogatása egészített ki. Tömény fehérséget látott maga előtt, egészen addig, amíg álomba nem szenderült. Amint ez megtörtént, furcsamód azt tapasztalta, hogy az értelmét és a gondolkodásra való képességét visszaszerezte. Egy nőt látott a távolban - ugyanazt, akivel már oly sokszor találkozott, más-más szituációban. Egy kietlen, vízcseppektől csillogó mezőn találta magát. Zuhogott a kristálytiszta eső, ám egyáltalán nem nagy, nehéz cseppekben, hanem apró permetekben. Paul teste szomjazott a különleges záporra, melyet szó szerint kellett érteni: a bőrére pillantott, melyre amint rákerültek a szemernyi cseppek, nyomban be is ivódtak a szervezetébe. Most szemügyre vette a tájat: a mezőt ezernyi, fél méter széles, az esőcseppekhez hasonlóan kristálytiszta vizű, folydogáló patakok szelték egymást keresztbe. A kis folyók fenekén élénk színű kavicsok nyugodtak, felettük pedig ficánkoló, boldog aranyhalak úszkáltak a növények között - melyek nem mások voltak, mint víz alatti törpe fák, csodásan virágzó lombkoronákkal. A víz felszínét az égből szemerkélő vízcseppek fodrozták, mely révén a benne lévő állatok kis teste torz formájúaknak tűntek a külső szemlélőnek. Paul most megszakította a bambulását, s a következő néhány percben a már szem elől tévesztett nőt kereste. Hamarosan meglelte: a mélyzöld, földig érő bársonyruhába bújt hölgy mosolyogva tekintett rá barna hajának hullámai közül. A férfi azonnal intett neki, hogy induljon el felé, ám ő csak még szélesebb mosolyra váltott, melyet egy vidám kacaj követett. Paul a lába elé tekintett: egy tenyérnyi szigeten ácsorgott, melyet a patakok sokaságának keresztezései határoltak. Kissé távolabb tekintve további temérdek, parányi szigetet vett észre, melyek egy hatalmas, széles, vakítóan ragyogó mezőben értek véget. Ott állt a törékeny, ám mégis életerős hölgy, egy széles törzsű fa mellett. Paul nyomban elrugaszkodott a földtől, hogy az elenyésző méretű szigeteken keresztül a megismerni kívánt nőszemélyhez érjen. Őzgidákat is meghazudtoló módon ugrotta át a patakok által képezett hálót, majd amikor megpihent egy nagyobbacska, füves területen, a nőre tekintett. Ő erre kuncogva elbújt a fa mögé, hogy nem sokkal azután csintalanul kilessen mögüle.

"Már csak tíz méter, és ott vagyok", ösztönözte magát a férfi. "Már csak három… Kettő… Egy…"

- Szia! Ismét eljöttem. Kérlek, hadd maradjak itt! - kérte a hölgyet, amikor szemtől szembe került a nála egy fejjel alacsonyabb szépséggel. Tündöklő arca és a fején nyugvó meseszép virágkoszorúja ámulatba kergette a férfit. Gesztenyebarna szemébe nézett, s egy szó nélkül engedte, hogy az élettől szikrázó tekintete megszédítse őt.

- Örülök, hogy látlak! - üdvözölte őt a hölgy. - Még nem maradhatsz itt - szólt csilingelő hangon. Megsimogatta Paul arcát, majd vállánál fogva háttal fordította őt magától. - Most indulj! Szükségük van rád!

Úgy riadt fel álmából, mintha villám csapott volna belé. Egy székben ült. Keze és lába leszíjazva, feje ugyancsak egy szoros fejszíjba volt illesztve. Homályos látása, zúgó feje és bénulása immáron megszűnt, és a kétségbeesés kínjának adott teret. Fejét meg sem bírta mozdítani, ám ameddig látótere engedte, látni vélte, hogy a szektatagok mind körülötte szenvedtek egy-egy múlt századi, elmefogyatékosok számára kitalált eszközben: volt, aki jeges vízben ázott, más pedig egy egyszemélyes gőzkabinban gőzölgött. Voltak olyan fájdalomtól síró egyének, akik rozsdás műtőasztalokon feküdtek, s a feléjük magasodó, önjelölt orvosok borotvaéles pengékkel készek volt arra, hogy felnyissák a koponyájukat. További, bőszen kiabáló idegen személyek az időközben véres halántékukat ütögették kampó-szerű, hegyes fémdarabokkal. Mellettük egy csapat ember vadul pörgött a tengelye körül, miközben jajveszékelve a saját hajukat tépték. Hallani vélte azt is, hogy a háta mögött vagy öt szektatag karmolta körmével a mésszel bemázolt falat. Közvetlenül Paul előtt jó pár vasból készült, egyszemélyes, rácsos mini-börtönök foglaltak helyet, melyekben üldögélőknek egészen kényelmetlenül össze kellett kuporodniuk, hogy a kínzóeszközök tetejét be lehessen csukni a fejük fölött. Paul most feljajdult, hiszen a villamosszékben - melyben találta magát - meghatározott időközönként gyenge erősségű elektrosokk érte a testét.

- Eresszenek el! - üvöltötte torkaszakadtából, majd leszíjazott állapotában jobbra-balra dülöngélni kezdett remélvén, hogy ha feldől a műszerrel együtt, az tönkremegy, s véget ér a csontjáig hatoló áramütések sorozata. Szavaira kései választ kapott egy pódium felől, melynek jelenlétét egészen addig észre sem vette:

- Nem tehetjük - az emelvényen Logan, a vezető üldögélt törökülésben. Körülötte gombostűk ezrei hevertek, melyeket a férfi egyenként a jobb lábszárába mélyesztett. Paul a kitörésével valószínűleg megzavarta a foglalatosságát, mivel szakadatlanul megrovó pillantással illette őt. Nemtetszésének nemsokára hangot is adott: - Micsoda egy faragatlan fickó vagy te! Úgy megijesztettél, hogy elvétettem egy szúrást… Valószínűleg az egyik visszerembe került a tű, ami vacak érzés. Nem megölni akarom magam, csak közelebb kerülni az érzéshez. Ezt jól vésd az eszedbe, és legközelebb ne vinnyogd el magad ilyen hirtelen!

- Hol vannak a betegek? - hörögte a villamosszékben ülő férfi fogcsikorgatva, hiszen épp akkor futott keresztül rajta egy újabb áramütés. - Őket is kínozzátok? - Paul még a leg ámulatba ejtőbb válaszra is felkészült, de amelyet hallott, arra egyáltalán nem.

- Minek? A szobájukban vannak és pihennek.

- Akkor mikor kínozzátok a gondozottaimat? - fogalmazta meg előző kérdését másképp, hátha arra már részletesebb választ kap.

- Őket sehogy - mondta, majd velőtrázó hahotázást hallatott: - Ne aggódj már ilyen látványosan, Dirikém! Nem bántjuk őket egy ujjal sem.

- Akkor engedjétek el őket! Nem érdekel, ha engem itt akartok tartani, de nekik semmi keresnivalójuk körülöttetek!

- Nem tehetjük. Szükségünk van rájuk. Jobban, mint gondolnád.

- Mégis mihez kellenek?

- Ha beteljesítjük a célunkat, úgyis megtudod. Ha a célunkhoz érünk, elengedjük őket, és téged is. Addig még muszáj lesz elviselnetek bennünket - somolygott, majd nyelvét kiöltve koncentrált, hogy a következő, ujjai között szorongatott gombostűt a lábába mélyessze úgy, hogy a térde fölött lévő szoros gumiszalagtól kidagadt ereit kikerülje. - Ó, a francba, csak ne lenne ez ennyire véres meló! - méltatlankodott, s lecsöppenő félben lévő vérét elkente a bőrén, mely alatt lévő húsában számtalan tű kapott már helyet.

Paul ezután levette a tekintetét a vezetőről, és egy árva szót sem szólt, hiszen megtudta azt az információt, melyet leginkább tudni kívánt. Mivel nemleges választ kapott, a hátralévő négy órában halkan nyöszörögve tűrte, ahogy a villamosszéken keresztül vezetett áram átjárja testének minden egyes pontját. Próbálta kizárni a tudatából a körülötte lévő emberek jelenlétét - a saját maguk által keltett fájdalommal együtt -, de nem sikerült neki: minduntalan azon kapta magát, hogy kereste az értelmét a szekta különös szokásainak. Órákig tartó elmélázásából egy hangos kattanás zökkentette ki. A hang irányába kapta a fejét: az egyik szektatag guggolt a villamosszéke mellett, s szemmel láthatóan épp megnyomta a szerkezet kikapcsoló gombját.

- Ideje aludni menni, holnap durvább napunk lesz - jelentette ki kifejezéstelen arccal a megdöbbentően fiatal lány, aki egyidős lehetett Paul unokaöccseivel. A gyermek feltápászkodott, és kioldotta a szíjakat a férfi fejéről, csuklójáról és bokájáról.

- Neked nem iskolában lenne a helyed ahelyett, hogy ezekkel a fura, naplopó szerzetekkel bandázol? - csúszott ki az egykori igazgató száján a kérdés. Saját őszinteségétől megilletődve rögvest körbenézett, hátha kettőjükön kívül más is meghallhatta a gúnyolódását. Szerencséje volt, hiszen rajtuk kívül egy árva lélek sem volt a valaha étkezőként funkcionáló helyiségben.

- Iskolában? A sulinál sokkal fontosabb az, amit most csinálunk - jelentette ki a selypítő, két copfba fogott hajú, szeplős kislány.

- Tévedsz! Ha iskolába jársz, minden esélyed megvan arra, hogy jó ember váljék belőled, aki hasznára lesz a társadalomnak.

- Nagyon is hasznára válunk a társadalomnak, ha beérünk a célba - utánozta Paul mély hangját a fiatal. - Különben is, Anya és Apa hoztak ide. Elvárják tőlem, hogy azt csináljam, amit ők. Én szót fogadok, úgyhogy követem őket, akármit is tegyenek - a férfi csalódottan lehunyta a szemét, s legszívesebben meg sem hallotta volna a gyermek magyarázatát. - Na, jössz aludni? Tudod, hol van a hálószobád? - kérdezte a lány, majd az ajtóhoz futott, úgy nézett vissza a felnőttre.

- Nem, nem tudom - sóhajtotta a kérdezett -, de inkább itt maradok. Régebben ez a szoba volt az elmegyógyintézet lelke: itt folytak a legnagyobb sakk- és kártyapartik, a leghosszabb beszélgetések, ráadásul innen hallatszódtak a leghangosabb nevetések is. Sok örömteli emlékünk helyszíne volt ez a kínzókamrává varázsolt szoba - a kislány félrebillentett fejjel, tátott szájjal hallgatta a helyiség velős történetét.

- Aha, oké. Akkor jó éjszakát!

- Jó éjt! Álmodj gyermekként, ha már a valós életben elszakítottak a gyermekkorodtól!

- Te aztán tényleg nem értesz semmit - forgatta ki a szemét a kishölgy, majd hátat fordított, és elmasírozott.